A minap, kád szélén pecázás közben azon filóztam, hogy miért várjuk el mi nők, hogy a férfiak érzékenyek, megértőek, lelkük mélyét őszintén feltáróak legyenek, mikor egészen kicsi koruktól kezdve arra nevelik - tisztelet a kivételnek - őket, hogy:

- katona dolog
- a kisfiúk nem sírnak
- ne legyél már ilyen anyámasszony katonája
stb. 

Van egy fiam. Eleven, életvidám, értelmes, okos, tündérlelkű kis ártatlan gyermek. Meggyőződésem, hogy ha elesik, neki pont ugyanúgy fáj, mintha kislány lenne. Vagy ha álmos, fáradt, nyűgös, nő a foga, az szintén ugyanúgy megviseli, mintha kislány lenne és nem mérlegel, csak őszintén kimutatja az érzelmeit. Odabújik, törődésre vágyik, simogatásra, szeretgetésre, megértésre. 

Szerintem ne neveljük le a gyermekeinket arról, hogy be merjék vallani, ha valami bántja őket, fájdalmuk van, akár fizikai vagy lelki, mert később hiába is várjuk tőlük, hogy megnyíljanak, addigra már megtanulták, hogyan fojtsák el a bánatukat, mert hisz "a fiúk nem sírnak".