Miért van az, hogy az emberek tetemes százaléka képtelen elfogadni a visszautasítást? Mármint az élet legegyszerűbb, elméletileg súlytalan területein is. Mint mondjuk egy bulin, ahol megkínálnak valamivel és te azt te nem átallod visszautasítani. Az esetek zömében itt elindul az unszolás. Mint az oviban. Miközben ennek normális esetben így kéne kinéznie:
- Szia, kérsz ezt meg azt?
- Szia! Igazán kedves vagy, de köszönöm, nem kérek.
- Rendben.
Mindenféle "naaaaa, de mégiiiiis", meg szájhúzás, meg magyarázkodás nélkül.
Azt sem értem, hogy miért kell bármit is megmagyarázni. Miért kérdezik meg, hogy miért nem kérsz ezt vagy azt? A dolgok állásán nem változtat, és nem kell hozzá megértenünk az okokat, csak el kell tudnunk fogadni, hogy a másik tisztában van azzal, hogy mit akar. Felnőtt ember, komolyabb dolgokért is felelősséget vállal nap mint nap, vélhetően az ízlésével is kitűnő viszonyban van.
Ha meg csak kéretni akarja magát, akkor így járt. Mármint nálunk biztosan. Nekem kéretik azt mondani, amit valóban szeretnénk, mert én így működöm.
Mondjuk én azt is csak egyszer kérdezem meg, hogy "van valami bajod?". Ha erre az a válasz, hogy "nincs", akkor én ezt ekként kezelem a továbbiakban.
Na de vissza a báziskérdéshez. Miért nem tudják elfogadni az emberek a "nem"-et?
Én valahol arra a pontra teszem a valódi felnőtté válást, ha valaki ezt a szintet meglépi.
- Nem tukmál, unszol, nyaggat. Csörget meg n+1-szer közvetlenül sűrű egymásutánban telefonon...
- Felelősséget vállal a cselekedeteiért. Azaz nem mindig másokat hibáztat, de minimum a sorsot.
A 17 hósomon teljesen jól meg lehet ezt figyelni. Mikor tiszta lendületből legangolja az addig is tárva nyitva álló ajtót, majd ijedtében teli torokból és teljes meggyőződéssel elkezdi hibáztatni a teljesen passzív, önmagában tökéletesen ártalmatlan tereptárgyat. Mert nyilvánvaló, hogy AZ a hibás.
De már a maga nem egész 17 hónapjával határozottan el tudja utasítani, amit nem akar, viszont ugyanilyen határozottsággal 30 másodpercenként a számba akarja tunkolni a megcsócsált mandarinját. És az nem elég meggyőző érv számára, hogy bármennyire is imádom őt, a nyálától cuppogó szottyadt mandarin bőrke nem az, amit hajlandó lennék megenni.
Nekem meg az a feladatom, hogy a büntetéstől tartó gyerekből cselekedeteiért felelősséget vállalni képes felnőttet "neveljek". Ami csak akkor működik, ha magam is ezt a mintát követem, különben nem leszek hiteles a gyerekem előtt. Márpedig sokkal könnyebb valamit átadni úgy, hogy a gyermek önkéntelenül másoljon, mint ha kőkeményen a fejébe akarjuk verni mindenféle példaértékű történetekkel.
Az nem működik, hogy "Állj ki magadért fiam!", de közben még a szakszervezetbe sem mersz belépni, nehogy baj legyen belőle...
Amennyiben viszont ez egy össznemzeti probléma, akkor az ország "szüleinél" kell keresni a hibás mintát. Ergo, amíg elmúltnyolcév, meg a kommunizmus, na meg Trianon, hogy a migránsokról, zsidókról és persze Sorosról se feledkezzünk meg megy, ahelyett, hogy végre kiborítanák a szennyest, feltárnák az ügynökaktákat, a szomszéd kertje helyett a sajátunkkal foglalkoznánk, akkor néhány generáció után elmondhatnánk, hogy Magyarország társadalma is felnőtt korba lépett. Addig viszont maradunk a Következmények Nélküli Nonszensziában, ahol szépen le tudja gyártani mindenki a felmentéseket magának, mert hisz fentebb sem csinálják különbül. Ha nekik szabad...
A fájdalmas felismerés meg az, hogy ez sokkal kényelmesebb, mert míg van kire mutogatni, addig sem kell a saját elcseszett életünkért felelősséget vállalni. Azt meg már észre sem vesszük, hogy míg 1 ujjal mutogatunk valakire, addig az összes többi viszont a valód felelős felé irányul.
S akkor így lehet a kád szélén ülve a "ménemiszoleszel"-től eljutni a kormánynemváltásig.
