Már gyerekkoromban kialakult az a fura(?) szokásom, hogy szeretek a kád szélén ücsörögni és csak úgy folyatni a lábaimra a vizet. Mindeközben csak bambulok ki a fejemből. Kicsit olyan ez, mintha a nap feszültségeit így vezetném ki magamból, némileg a meditációra hajaz. A felesleges lelki szenny nemes egyszerűséggel távozik a lefolyón. A férjem ezt pecázásnak hívja, amivel nem is lő nagyon mellé, mert miközben az alapvetően kényelmetlen peremen ülve merengően, semmit sem látó módon nézdegélek ki a fejemből, izgalmas gondolataim szoktak támadni. Így lényegében mondhatjuk, hogy gondolatokat pecázok a nagy büdös tudattalanból.